Az egyik legrosszabb dolog a világon,

       Mikor nem vagy öszinte önmagadhoz.

      Próbálod tagadni, mindig amit érzel,

      De ezzel sajnos semmit sem érsz el.

      Hazudsz mindenkinek, és csak játszol,

      Az emberek szemében boldognak látszol

       Mégis mikor egyedül maradsz.

     Nem érted mi okoz akkora fájdalmat.

    Magadba nézel, és teljesen megrémülsz,

     Rájössz, hogy valami elöl nagyon   menekülsz..

 Akkor érted meg, hogy bármit is teszel,

    Az érzéseid elöl nem futhatsz el…

Csendben kiáltok!


Le kellene már egyszer ülni végre,
fohászt, vagy verset írni fel az égre
Mindenkinek mindent sorra elmondani,
és zokogva is, mindenkire mosolyogni.

Elmondani a féltve őrzött titkokat,
és azt is, hogy a szíved majd megszakad
És mindent elmondani amit még lehet,
hogy az élet, eddig csak játszott veled.

Hogy miért vált idegenné minden ősöd,
hogy miért képmutató minden ismerősöd
kimondani hogy a szó miért lett hazug,
miért fáj a harangszó, ha távolban zúg. 

És miért kavarog bennem a múlt hiába,
ha minden belehullt az emlékek kútjába
És hogy miért ül rajtam ezernyi átok,
és mégis, miért csak csendben kiáltok! 

Mikor először simogattad a kezemet,

És először csókolt lázasan a szád,

Nem éreztem hideget a téli éjszakában,

És  nem hallottam a fagyos szél, süvítő hangját.

Testemet átjárta tested melege,
Ahogy magadhoz öleltél kedvesen,
S szívemben lassan ébredezni kezdett,
Egy mindent elsöprő, igazi szerelem.

Érzem, a szívemben megbújt az emlék
És fájó sebet hagyott.

Azóta már elváltak útjaink,
De az az éjszaka bennem örökké élni fog.

Azon az éjszakán kezdődött minden.
Fogva tartott a fellobbanó vágy.
Nem tudtam tőled elszakadni,
S nem is akartam, soha többé már.